LARISA INIĆ: A gyűlölet ötven árnyalata

2015 Aug 31

A kilencvenes évek kísértete (Szabadkán)

A Szabadka büszkeségének számító multikulturalizmus – egyre nagyobb ámítás. Az egymás mellett élés, az enklávék „belügyeibe” való be nem avatkozás a hatalomtartó multinacionalisták egyezségének eredménye. Mégis, a fasizmus, s mindig hű kísérője, a rasszizmus, egyesítik őket a mindenféle mássággal szembeni gyűlöletben. A gyűlölet több árnyalatban szikrázik, mint a szadomazochizmus szürkéje abban a rosszul megírt és rendkívül népszerű könyvben. Csak úgy bugyog a kávézókban, a közösségi oldalakon, a boltokban, s még azok is kapnak belőle, akik segíteni próbálnak a menekülteken (mert, igen, még mindig akadnak Emberek). Teljes nonszensz, amit egyes szociológusok és elemzők állítanak, hogy a rasszizmus megjelenése újdonságnak számít, és a jelen társadalmi állapotok következménye. A migránsválság (a migránsokat szándékosan nem nevezi senki menekülteknek, nehogy felfogjuk, hogy szerencsétlen emberekről van szó, akik a puszta életüket mentik) Vajdaság másik büszkeségének, az állítólagos európaiságának még egy sötét árnyalatát felfedte. Láthatóan megnyilvánuló rasszizmus mostanáig azért nem volt, mert egyszerűen nem volt megfelelő célpontja. A romákat rég a premre szorítottuk: szervezetten és szisztematikusan diszkrimináljuk őket, olyannyira, hogy azt már senki sem éli meg rasszizmusként.

Hogy Szerbiát (és Szabadkát) ma a 30-as évek Németországának hangulata hatja át, talán a leginkább az a Danas napilapban megjelent szégyenteljes cikk tükrözi, mellyel az új ellenség iránti dühkitörések sorozatához csatlakozott az is, ami, legalábbis első látásra, még normálisnak tűnt. De kétségtelenül a legdrasztikusabb példa a magyarkanizsai polgármester esete, aki éppen az elődeink vendégszeretetének köszönheti, hogy normális élete lehetett, iskolába járt, munkába állt, polgármester vált belőle. Gyűlölettel telve állt a nyilvánosság elé, szemernyi könyörületet sem tanúsítva azok iránt az emberek iránt, akik, akárcsak az ő szülei, mindent elveszítettek. A polgármestert olyannak mutatta a mindent rögzítő kamera, amilyen ő valójában: ijesztően indulatosnak. Olyan kihágás volt ez, amit leváltással és bűnvádi feljelentéssel kellett volna szankcionálni, de az illetékesek közül senki még csak el sem ítélte a mondottakat.

A Facebook idővonala tele van rendelésre született szövegek megosztásaival, melyekben vészterhes jövendölések olvashatók a Szerbiát sújtó új „iszlám invázióról”, a menekülteket „öngyilkos merénylőknek”, „bűnözőknek”, „iszlamistáknak”, „megszállóknak”, „erőszaktevőknek”, „fekete férgeknek” nevezik, hamis híresztelések terjednek holmi mutálódott migráns-vírusokról, melyek ellen nem hatnak a védőoltásaink. A városban járva-kelve lehetetlen nem észrevenni a menekültek iránti ellenséges hangulatot, annak ellenére, hogy ezek az emberek alig észrevehetőek. Bezzeg az élelemért, az italért és a taxi-szolgáltatásért a menekültek a valós árnak akár a több százszorosát is kénytelenek kifizetni. A bolti eladók pedig abban versengenek egymással, ki lesz a menekültekkel szemben a legbarátságtalanabb, pedig ők emberségesen fordulnak hozzájuk, és egyszerű kérdéseket tesznek fel, mint például, hogy „ez itt tea-e?”

A kilencvenes években Horvátországból és Boszniából érkezett emberek gyűlöletét általában azzal a ténnyel magyarázzák, hogy ők a saját államukba jöttek, s nem azért érkeztek, hogy másokat zavarjanak egy idegen országban. Ugyanezzel érvelnek azok is, akik Magyarkanizsa polgármesterének a védelmére kelnek, kiemelvén, hogy ő a nagyanyjához jött a szomszédos országból, hogy ő fehér ember és nem ment a világ másik végébe. Azonban senki sem emlegeti azokat, akik a mi térségünkből mentek el a világ távoli vidékeire. Magától értetődik, hogy ha nem vagy „fekete féreg”, akkor „civilizált” vagy, és jogod van elmenni, jó fogadtatásban részesülni bárhol. Ugyanilyen „érveket” hallani azoktól is, akik ugyanezen a zöldhatáron keresztül jutottak el Magyarországra a katonai behívóparancs elől menekülve a kilencvenes években. Nekik – mint állítják – erre joguk volt, mert európaiak és pacifisták.

A kilencvenes évek eleje óta Csipkerózsika-álmukat alvó őshonos és újdonsült szabadkaiak – akiknek eszük ágában sincs tovább látni nagyapjuk tanyasi gémeskútjánál, vagy annál a határnál, amelyen keresztül ide érkeztek – ezekben a napokban mind az Interetno fesztiválon gyülekeztek, azon a fesztiválon, amelynek a szlogenje: „Colorful Subotica”. Ezek a szabadkaiak az állítólagos multikulturalizmus képmutatásában megmártózva szívesen nézik a „nem-fehér” embereket a színpadokon, de a közvetlen szomszédságukban nem kívánják őket látni, még átmenetileg sem. A sokszínűséget, amit formálisan képviselnek, mégis túlragyogja a rasszizmus minden árnyalata. S mikor továbbáll ez a cirkusz is (bár nem áll szándékomban megsérteni az Interetno fesztivál szervezőit), a kisváros tovább számolgatja majd a hazaiakat és az idegeneket.

(Autonómia)