Ijesztő, ami Magyarországon történik

2017 Nov 10

Ijesztő, hogy van egy szögesdrótkerítés Magyarország és Szerbia között, és ijesztő, hogy mintha ez mindenkinek jó lenne, és mintha mindenki szerint rendben volna – Danyi Zoltán író, költő és Miroslav Jovančić képzőművész, zenész hazáról, háborúról, határról a Csillagszálló Határ-Vajdaság lapszámának szabadkai bemutatóján beszélt.

Weiner Sennyey Tibor: A határ mindig a háborúról is szól. A határ egy tudati szennyeződés, amely azt az illúziót kelti az emberiségben, hogy egymástól elválasztható és egymásnak ugrasztható. A határ mindig ürügy, hogy olyan emberek, akik méltatlanok arra, hogy hatalommal rendelkezzenek, egymásnak ugrasszanak sokkal jobb sorsra méltó embereket. Azok az emberek, akik bírnak azzal a képességgel vagy tehetséggel, meg vannak áldva vagy inkább verve azzal a képességgel, hogy a nyelv felett rendelkezzenek, azoknak felelőssége arról beszélni, hogy mit jelent a határ. Hogy mit jelent a háború és a halál. És ezek hogyan függnek össze. Ezért is hívtuk meg Miroslavot és Zolit, hogy beszéljenek kicsit a Csillagszálló Határ-Vajdaság lapszáma kapcsán a lapról, a határról és Vajdaság jelenlegi helyzetéről.

Miroslav Jovančić: Mint minden válogatás, ez a válogatás is igen tarka, ez pedig jó ebben az időben, amelyben most élünk, mert ez nem egy túlságosan boldog idő, rengeteg teher van elrejtve benne. Mégis nagyon sok fiatal bátran választja ezt az utat, a művészetek útját, akármennyire ismeretlen és titokzatos terra incognita ez. Mert semmilyen elérhető cél, azon kívül, hogy megyünk a boldogság után, nincs. Hogy megérinti-e az embereket, amit csinálunk? Hogy fognak-e ettől empátiát érezni, ami annyira hiányzik? Hogy lesz-e bátorságuk őszintén beszélni és igazat mondani? Hogy merik-e vállalni, hogy szépen levetkőzzenek, mint ahogy a zselés fiú Hernyák Zsóka Medúza című szövegében, és közben mégse változzanak zselévé? Mert, ugye, az nem lenne jó. Érzelmileg koplalni hülyeség, szomorú egy életet úgy leélni, hogy éppen az érzelmekről mondjunk le, ugyanakkor a mai művészet nem beszél erről eleget. Sok mindenről van véleményünk, érezzük az időt, a változásokat, a nagy stratégiákat, átérzünk mindent, és ebben a nagy képben elveszett a barát, az ember, a boldogság. Ha valaki ma vállalja, hogy ezeket a dolgokat visszahozza, és hogy ezekre rámutat, akkor annak nagyon fontos szerepe lesz. Erről kellene beszélni. Én mindenkit arra bátorítok, hogy mondja ki az igazat. El kell jutni a határig, és mikor magadban átléped ezt a határt, a saját idegrendszeredben, és vállalod ezt a szerepet, hogy az igazat kimondd, akkor valószínűleg maradandó lesz, amit csinálsz. Ha a könnyebb utat választod, kitaposott utat, amelyen már sokan jártak, akkor csak gyors, felületes, ennek a mi időnknek megfelelő eredményt tudsz létrehozni, de szerintem senki nem azért foglalkozik művészettel, hogy elfelejtsék. Meg akarjuk érinteni az embereket, akarunk nekik mondani valamit, ha van mondanivalónk. Vajdaságban alkotónak lenni nem könnyű, de nem könnyű máshol sem, nemcsak Vajdaságban. Mégis, úgy veszem észre, hogy minél rosszabb és nehezebb a helyzet, annál többen vagyunk. Ez furcsa, nem? Amikor minden jól megy, amikor minden tökéletes, elsősorban a mindennapi dolgokra gondolok most, mint amilyen a biztonság vagy az anyagiak, akkor kevesebben vagyunk, de most nem ez a helyzet, most sokan vannak, akik elég bátrak ehhez, és a tanítványaimnak is azt mondom, hogy ha van bennetek láng, akkor ez felelősséget is jelent, hogy ez ne vesszen kárba, ne menjen tönkre bennetek, mert akik átlépnek az említett határon, azok kezdik jobban megfigyelni a dolgokat. Ha most kicsit ironikus akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy ez az idő kedvez leginkább a művészeteknek, különösen az irodalomnak, a szavaknak. Tökéletes idő! Annyi dolog történik, és olyan gyorsan pörögnek a történések, hogy ami két-három éve történt, már el is van felejtve, pedig akkor sorsdöntő szerepe volt az életünkben.

W. S. T.: Hogy látjátok ti a kerítésen innen azt, ami Budapesten vagy Szegeden, Győrben, Debrecenben van?

M. J.: Magyarországgal nekem remek tapasztalataim vannak, talán azért, mert olyan emberekkel találkozok, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én. Olyanok vagyunk, mint egy semmilyen határt nem ismerő szekta, még ha kemény is ez a szó. Mi rögtön megértjük egymást, még ha nem is beszéljük egymás nyelvét, mert én dadogva beszélek magyarul, a másik pedig dadogva beszél esetleg szerbül. Hogy megmozgatja-e a tömegeket, amivel foglalkozunk, azt nem tudom, hiszen a művészet sokszor próbálkozott helyreállítani a dolgokat, és ez a próbálkozás mindig sikertelen volt.

Ha rámutattam néha dolgokra, hogy ezen érdemes lenne változtatni, soha nem történt meg a változás, de legalább valaki kimondta a dolgot, és ez is valami. Ha erről a mai estéről három ember úgy megy haza, hogy elkezd gondolkodni azon, amit hallott, akkor már nyertünk, ez a csúcs, és a kis eredmények is tökéletesek. Én úgy gondolom, hogy nagyon érdemes ezzel foglalkozni. Miért? Mert ez egy misztikus dolog, hogy itt mi történik. Minden határon belül egyébként hasonló az élet, mindig vannak olyan helyek, ahová nem szívesen mennél, mindig vannak olyan emberek, akikkel nem szívesen beszélnél, de vannak olyanok is, akiket megtalálsz magadnak, és akikkel reggelig tudsz dumálni, még ha soha nem is találkoztatok korábban. Ilyen élményt nekem csak a művészet tud nyújtani, ez az a boldogság, amelyről beszélek. És ettől úgy érzem, hogy nem csak ide tartozok, hanem akárhová elmehetek, én ott is nagyon jól tudom érezni magam. Majdnem úgy, mintha otthon lennék.

Danyi Zoltán: Mikor Esterházy Péter az utóbbi években Németországban fellépett, és a magyarországi helyzetről kérdezték, ő elmondta, amit erről gondolt, aztán lejött a színpadról, és azt mondta a szervezőknek, hogy megint hazaáruló lettem. Ilyen ma a helyzet, ha valaki elmondja a véleményét, és ez nem tetszik másoknak, akkor könnyen lehazaárulózzák. Ha elmondanám, amit gondolok, akkor a legkevesebb, hogy engem hazaárulónak neveznek. Pedig úgy gondolom, hogy ami Magyarországon történik, az ijesztő. Ijesztő, hogy van egy szögesdrótkerítés Magyarország és Szerbia között, és ijesztő, hogy mintha ez mindenkinek jó lenne, és mintha mindenki szerint rendben volna. Én nem gondolom, hogy ez rendben van, és nem gondolom, hogy ezt a szögesdrótkerítést egyformán kellene látnunk a határ különböző oldaláról. Az a legijesztőbb, mikor a szögesdrótot a vajdasági magyarok is helyeslik, és jó dolognak tartják. Szerintem ez nem jó dolog, nem tudom helyeselni, és nem tudom elfogadni azt a politikát, különösen azt a külpolitikát, amelyet Magyarország folytat. Nem tudom, hogy jó döntések születnek-e, de a hangvételt, a beszédmódot, a retorikát, amelyet hallok, amely eljut hozzám, nagyon helytelennek tartom, ez nem elfogadható. Mikor a magyar miniszterelnök azt mondja, hogy „a magyarok azt akarják, hogy”, és a mondatot folytatja, akkor nem azon gondolkozok, hogy mit mond a miniszterelnök, hanem azon, hogy beszélhet-e így a miniszterelnök, egyáltalán van-e valaki, aki ilyen mondatokat mondhat. A kilencvenes években nálunk háború volt, és ebben a háborúban nagyon durva háborús bűnök történtek, de nem emlékszem arra, hogy a szerb elnök annak idején olyat mondott volna, hogy „a szerbek azt akarják”. Úgy tűnik, Magyarországon a politikai hangvétel már durvább, mint amilyen a szerbiai vagy a horvátországi volt a háborúban, ezért mondom, hogy ami Magyarországon történik, az ijesztő. Ha csak én érzem így, akkor jó, akkor rendben. Mert látom, hogy vannak, akik ennek a hangvételnek örülnek, és akik úgy gondolják, hogy jó, ha valaki ilyen határozott és kemény álláspontot képvisel a magyarokkal kapcsolatban, viszont nem gondolom, hogy ez Magyarországnak jót tenne. Innen nézve legalábbis, a határnak erről az oldaláról így látom. És azt is látom, hogy most egy lelki gyarmatosítás történik, valamiféle visszaszerzése a határon túli magyarok identitásának, ami megint csak elgondolkodtató. A határon túli magyaroknak kialakult egy saját identitásuk abban a helyzetben, amelybe száz évvel ezelőtt kerültek, ami nehéz helyzet volt, de ezek a közösségek tudtak valamit kezdeni ezzel a helyzettel, és nagyon értékesnek tartom azt, amilyenné a romániai, a szerbiai vagy a szlovákiai magyarok váltak, és ha Magyarország ezeket a közösségeket a saját képére próbálja alakítani, akkor úgy érzem, hogy ezzel valami értékes elveszik. És ezzel nehezen tudok bármit is kezdeni, mert a vajdasági magyarok nekem úgy jók, ahogy vannak, és nem örülnék, ha a vajdasági magyarok elkezdenének úgy beszélni, olyan műsorokat nézni, olyan témákról beszélni, mint amilyenekről a magyarországi magyarok. Nekem ez fals lenne, számomra ez hamisan szólna. És az is hamisan szól, mikor egy vajdasági magyar arról beszél, hogy „milyen jó dolog ez a kerítés, a fekák így nem tudnak átjönni”, holott mi éppenséggel a másik oldalán vagyunk ennek a kerítésnek.

Pálfi Anna: Amikor a lapot szerkesztettük, engem nagyon foglalkoztatott, mennyiben fognak reflektálni a vajdasági szerzők a kerítésre, amely engem, a kerítés túloldalán, kifejezett szégyenkezéssel tölt el. Ehhez képest viszonylag kevés direkt reflexió érkezett. Ha van metszete a közölt szövegeknek, akkor az inkább egyfajta hontalanság érzése. Mintha az ember alól kicsúszna az otthon. Azáltal, hogy szabadon közlekedhet Magyarországra, és azáltal, hogy megkapja a kettős állampolgárságot, miközben itt van ez az ordenáré és üvöltő kerítés, elveszik valami fontos.

D. Z.: Én el tudnám képzelni egy nagyon jó otthonnak az otthontalanság érzését. Ha választanom kellene Szerbia, Magyarország, Horvátország között, akkor nem szívesen választanék, és nem értem, hogy miért kell választanom. Mindegyikben van, ami tetszik, amivel tudok kommunikálni, amihez közel tudok kerülni, és éppen ez a jó ebben a bizonyos otthontalanságban, hogy nem kell választani ezek közül, és nem kell egy otromba módon meghatározott haza fogalmához igazodnom. Nekem a haza ilyen fogalma üres, egyre üresebb, valamikor lehet, hogy volt értelme, most nincs, és örülök annak, hogy nincs értelme. Úgy gondolom, hogy ezek a fogalmak leszűkítik az embert, pedig az emberi élet nagyobb dolog annál, semmint hogy ilyen határok közé zárjuk.

M. J.: Nekem bonyolult erre felelni, mert apám szerb volt, édesanyám pedig magyar. Életem során számos országban éltem, Jugoszláviától Szerbiáig sok ország volt már itt, ahol élek, és ha volt is hovatartozás-érzésem, az ezekre az országokra vonatkozik. Majdnem alá tudnám írnám, amit Danyi barátom mondott, az egész világ az otthonom, ha megfelelően viszonyulok a dolgokhoz. Ha az identitásból, a valahova tartozásból próbálnék művészi stratégiát kialakítani, vagy akár élet- és túlélési stratégiát akarnék erre alapozni, akkor egyszerű dolgom lenne, Vajdaságban nem bonyolult a magyar, a horvát vagy a szerb oldalt kiválasztani, és aztán ezen a hullámon szépen elmenni valamerre, amerre ez elvisz. Ennél sokkal nehezebb, de sokkal szebb választás, hogy ezzel többé ne kelljen foglalkoznom. Mikor hazaérek valahonnan Szabadkára, akkor örülök. Mit jelent nekem Szabadka? Az egész életemet, az összes barátomat, akár szerb, magyar, bunyevác, lényegtelen. Ha pedig elmegyek Horvátországba muzsikálni, és ülök a parton, akkor is azt érzem, hogy otthon vagyok. Így is akarom érezni, mert ezt választottam, ez a döntésem.

(A Drót portálon megjelent szöveg szerkesztett változata.)

FIGYELEM!
A kommentekben kifejtett álláspontok kizárólag a hozzászólások szerzőinek véleményét tükrözik, és ezek nem feltétlenül esnek egybe az Autonómia internetes portál szerkesztőségének álláspontjával. A hozzászólókat arra kérjük, hogy tartózkodjanak a gyűlöletbeszédtől, mások sértegetésétől, ne használjanak vulgáris kifejezéseket és ne szitkozódjanak. Azok a felhasználóink, akik már huzamosabb ideje jelen vannak az oldalunkon, lehetőséget kaphatnak az előmoderálás nélküli kommentelésre. Arra kérjük felhasználóinkat, hogy ne éljenek vissza a bizalmunkkal, hozzászólásaikban legyenek példamutatóak és illedelmesek. Megértésüket köszönjük!