IGOR BESERMENJI: Tudod, hogy nincs bocsánat

2015 Oct 21

Háború, vérfürdő, gyilkosságok, üldözések – cserébe: amnesztia és rehabilitáció!

Jönnek megint azok a bizonyos hónapok, amikor nap mint nap elárasztanak bennünket a közvélemény-kutatások eredményeivel, a politikai vezetők és pártjaik népszerűségét tanúsító adatokkal, és amikor minden más téma, mint például a polgárok életszínvonala, az árak és a munkanélküliség kérdése szép csendben szőnyeg alá lesz söpörve.

Aki nem ismeri a szerbiai körülményeket, azt hihetné, ez teljességgel lehetetlen: hiszen éppen a választási kampányidőszak alatt szoktak a politikai ellenfelek egyebek mellett éppen ezek mentén a témák mentén egymásnak feszülni. Mégis, nemigen van olyan politikus Szerbiában, aki az utóbbi időben a polgárok életszínvonalának kérdésével kampányolva nyerte volna meg a választásokat. Egyszerűen az ilyen témák Szerbiában divatjamúltnak számítanak, még akkor is, ha ez szöges ellentétben áll azzal a ténnyel, hogy a szerbiai polgárok tartósan elégedetlenek azzal az életszínvonallal, amit az állam megvalósulni enged számukra.

A szerbiai polgárok megengedték, hogy a választásokat csakis „a legjobb védekezés a támadás” szellemében lehessen megnyerni, s ezáltal a figyelem a saját politikai felelősségről mindig az ellenfelek és a korábbi hatalomtartók cselekedeteire és hibáira terelődjön. Ez természetesen mindenütt így van: bevett, de rossz gyakorlat – viszont Szerbiára különösen jellemző. Bár nem vitás, hogy a szerbiai politikai elit komoly kiábrándulást okozott, hogy önmagát diszkreditálta, hogy a többség politikai szempontból „elhasználódott”, megérett a nyugdíjaztatásra, és hogy a lakosság nagy részét politikai közönybe taszította – mégsem igaz, hogy e társadalmi összeomlás közepette a polgárok nem többek puszta áldozatoknál. Ez az ország amnesztiában részesítette a jelenlegi kormányfőt, feloldozta minden felelősség alól azokért az évekért, amikor vérontásra, gyilkosságra, öldöklésre buzdított. Az államfőt úgyszintén. Nem az történt, hogy ők kerülték el a válaszadást bizonyos kérdésekre: a polgárok döntöttek úgy, hogy fel sem teszik nekik ezeket a kérdéseket.

Voltak az elmúlt három év folyamán különböző tüntetések, de nem emlékszem egyre sem, amely a hatalmi párt alapvető politikai természetére épített volna, arra, hogy ez a párt a háborúból, az üldöztetésből sarjadt, s a polgárok kizsákmányolásából, meg a becsület, a szorgalom és az igazságosabb társadalom víziójának kigúnyolásából táplálkozik. Az újságírók a kormányfő és az államfő előtt többé már fel sem merészelik vetni, hogy mérlegeljék saját felelősségüket a kilencvenes évek embertelen cselekedetei vonatkozásában (miközben ezek továbbra is beszélnek a kilencvenes évekről). Mivel minden naivitásnak ára van, ezért a mai hatalomtartók számára – akiknek a polgárok „új esélyt” adtak – az egyes emberi életek csak annyit érnek, amennyire alapvető vonásaikban haladó pártiak, az újságírókat pedig nyilvánosan söpredéknek kiáltják ki. Ez az az ár, amit csak Szerbia polgárai fizetnek meg rövid távú memóriájukért, amely az elkövetkező néhány hét és hónap folyamán jól meg lesz tömve a „még rosszabb fiúkról”, Pajtićról, Živkovićról, Tadićról és még néhány olyan személyről szóló állításokkal, akiknek kétségkívül van mit felróni, de bizonyos büntetések súlyosabbak másoknál, mint ahogyan bizonyos felelősségek és politikai bűnök is nagyobbak másoknál.

Hogy valami komoly hiba van abban, ahogyan mi a politikusoknak a kimondottakért és a cselekedetekért vállalandó felelősségét látjuk, a napnál is világosabbá válik, ha összevetünk két dolgot. Egyrészről: miért szkeptikusak az USA polgárai és közvéleménye Hillary Clinton egykori first lady abbéli esélyeivel kapcsolatban, hogy az Egyesült Államok első női államfője legyen? S másrészről: hogyan kezeljük mi a hazai politikusok múltját, pályafutását? Amerika ezekben a napokban az ázsiai és csendes-óceáni régió országai közötti kereskedelmi egyezményről vitázik. Az egyezmény a várakozások szerint új korszak nyitánya lesz a régióbeli országok gazdaságainak együttműködésében, s a szóban forgó egyezményről szóló, néhány évvel ezelőtt zajló tárgyalásokban Clinton asszony fontos szerepet játszott. Ám mivel most a kifejezetten baloldali irányultságú Bernie Sanders az ellenfele a párton belül, Hillary Clinton ma már ellenzi a kereskedelmi egyezmény tervezetét. A demokratáknak egyébként a múlt század hetvenes évei és az új jobboldal megerősödése óta nem kis gondot okoz, hogy politikájukat elfogadhatóvá tegyék a szakszervezetek, a baloldaliak és különböző lakossági csoportosulások számára, s ezzel egyidejűleg ne menjenek szembe a hatalmasságok és az óriásvállalatok elképzeléseivel – ezt az egyensúlyt egyre nehezebb megtartaniuk. A dolog lényege, hogy Clinton asszony népszerűsége a politikai szerepvállalásából hiányzó folytonosság miatt kezdett meginogni, amihez hozzájárul a gyakori álláspont-változtatás és a politikai opportunizmus is.

Mindez elgondolkodtathat bennünket: hogyan lehetséges az, hogy Szerbiában bizonyos politikai szereplők és erők tovább élnek annak ellenére, hogy hihetetlen változáson ment keresztül az emberi alapértékekhez való viszonyulásuk? Ezek a változások akkora horderejűek, hogy hozzájuk képest a kereskedelmi egyezményről és a gazdaságról vallott elképzelések csak valami sokadik szinten szerepelnek, amikor emberi és politikusi integritásról beszélünk. Elgondolkodhatunk azon: mi kell, hogy történjen, hogy Vučić kormányfő népszerűsége, melyre ő oly sok figyelmet fordít, meginogjon. Az, hogy egy újságírót – bármelyik újságíróról is legyen szó – „söpredéknek” nevez, már elegendő ok volna arra, hogy legalábbis megkérdőjeleződjön az ő állítólagos erkölcsi pálfordulása. Ez kísértetiesen emlékeztet bennünket a kormányfő beszédmódjára azokból az időkből, amikor a képviselőházban felekezeti hovatartozás alapján mérlegelte egy-egy fő értékét. Lehetetlen és elfogadhatatlan nem észrevenni az efféle „részleteket” a hatalmi – a dolgok jelen állása szerint az egész ország feletti hatalmat átvenni készülő – párt vezetőjének beszédmodorában. Azzal, hogy söpredéknek nevezett egy újságírót, nem csak hogy arcul köpte a Szerbiában egyébként is alulértékelt és szinte teljesen megsemmisített hivatások egyikét, de potenciálisan és közvetett módon e személy biztonságát is veszélybe sodorta.

A polgároknak tudniuk kellene, hogy bármekkora is a politikus felelőssége az el (nem) végzetteket illetően a két választási ciklus között, a politikus felelőssége a választás napján a nullával egyenlő. Azon a napon a felelősség kizárólag a polgároké. Ez az a nap, amikor a polgárok kinyilváníthatják, mit gondolnak a politikai pályafutásáról. Megengedhetetlen, hogy egy politikus, aki soha nem kért bocsánatot a politikai bűntettekért, amelyeket a Szerb Radikális Pártban megvalósított karrierje során követett el, és aki ma azt a személyt, aki veszi a bátorságot, hogy nyilvánosan értékítéletet mondjon cselekedetei helyességéről, söpredéknek nevezze, simán győzelmet arasson a választások napján. Nem hiába mondják: „amíg birkák vannak, addig birkanyírás is lesz”. Senki sem tökéletes, de nem mindenki egyforma. És nem okvetlenül választjuk mindig a kisebbik rosszat: van úgy, hogy a jobbat is választhatjuk.

(Autonómia)