HARMATH KÁROLY: Hatásvadász lincselés

2017 Oct 11

Ha valakire rászállnak a tömegtájékoztatási eszközök, akkor az illető bírósági eljárás nélkül is halálra van ítélve.

Lehet, hogy ezen soraimmal is úgy járok, mint a valamikori öreg bosnyák barát. Ivo Andrić Nobel-díjas író a boszniai ferencesekről szóló egyik elbeszélésében említést tesz egy idős szimpatikus szerzetesről, s megjegyzi, hogy az illető életkorára hivatkozva kisajátította magának a „ius murmurationist”, a morgásra, kotyogásra, hiábavaló fecsegésre való jogot. Tette ezt azért, mert úgy tartotta, hogy koránál fogva már senki sem kíváncsi az ő véleményére, de nem is hallgat rá senki. Mégis a bajusza alatt előszeretettel kommentálta a „csikóbarátok” világmegváltó beszámolóit és terveit. Ezt jogának tartotta, hiszen úgysem hederítenek rá. Legalább könnyít a lelkén.

Én most nem ezen tervek véleményezésére szántam magam, hanem egy másfajta „mindennapi kenyérről” szólnék: a lincselésről, arról a jelenségről, amikor a jogi rendszert megkerülve az ember maga ítélkezik. Mert csak a vak nem látja, hogy mennyi gyilkolás történik. Nagy szerencsénkre általában nem életfosztással jár, de az éles nyelvek és a zabolátlan elme sok sebet okoznak és életeket törnek ketté. Úgy látszik, ez már mindennapi kenyerünké vált. Itt van körülöttünk, de szívünkben is. Könnyen ítélkezünk. És mindezt csak tetézik a médiumok. Ha valakire rászállnak a tömegtájékoztatási eszközök (amelyekről már valamikor e a helyen megállapítottam, hogy inkább „tömegtajtékoztatásiaknak” kellene neveznünk), akkor az illető bírósági eljárás nélkül is halálra van ítélve. Nagyon sok ember és média szinte vetekszik a gyors befeketítésben, előre megfogalmazott ítéletek kimondásában, szidásban, sértegetésben, brutális megbélyegzésben. Vajon azért-e, mert az első ütés legjobban fáj, vagy mert úgy nagyobb a hatás?

Az effajta lincselést még az ellenségünk sem érdemli meg. Ugyanis primitivizmusról van szó. Mintha nem is találkoztunk volna a kereszténységgel. Egy személyben – a jegyellenőrben, a figyelmetlenül vezető fiatalban, egy idegenben vagy migránsban, a hazug és korrumpált politikusban akarjuk megbüntetni az erőszakoskodókat és kiélvezni rajta magunkat. Az összes társadalmi rossz miatt azokon akarunk bosszút állni, akiket a rossz megtestesítőjének tartunk. Bűnbakot keresünk, akit feláldozunk, hogy benne kivégezzük saját személyes szenvedélyeinket.

A fájó az, hogy ez velünk is megtörténik, akik keresztényeknek valljuk magunkat, akik szeretnek tallózni még a krisztusi parancsok között is arra törekedve – tudatosan vagy tudatlanul –, hogy csak a kényelmes krisztusi követelményeknek tegyünk eleget.

A lincselésre senki sem szolgált rá. Nincs jogunk kivizsgálás nélküli elítélésre, legkevésbé arra, hogy magunk hajtsuk végre az ítéletet. Mindez számomra azért még nem jelenti azt, hogy akkor be kell gubóznunk és várni az ütéseket. Erélyesen fel kell lépnünk a visszásságok ellen, jöjjenek azok egyéntől, csoportoktól vagy korrupt vezetőktől és politikusoktól. De az argumentum erejével, nem az emberi méltóság tagadásával. Az érveket kell cáfolnunk s nem az ember méltóságát. Annál is inkább, mert számunkra az ember Isten képmása. Küzdenünk kell azért, hogy a gyanúsítottnak maradjon tere a védekezésre, s bátran követelnünk kell, hogy igazság és a humanizmus légkörében bánjanak vele. A bűnöst meg kell büntetni, de igazságosan. Az ítélettel nem kell sietni. A bűntényt büntetni kell, de csak a tények alapos feltárása mellett. Nem az utcán vagy a borgőzös kocsmában. Nem válhatunk rögtönítélő bírókká. Utcai ülnökök sem lehetünk, hiszen az ülnökök széke nem az utcán áll. Ilyesmire nincs jogunk.

A lincshangulat szitása nem vezet célhoz. Az utcai ülnökök nem képesek megakadályozni a lincshangulatot. Csak újabb lavinát indíthatnak el. A média pedig nem bíróság, de ügyészség sem lehet. A hangoskodó igazságbehajtókkal sem érezhetünk együtt, mert a végén mi is azokká válunk. Marad a megfontoltság, az emberi méltóság tisztelete annak ellenére is, hogy ezen a téren a kritériumok szinte kezdenek kiveszni, s marad az „üsd, vágd, nem apád” (vagy: ahogy csak bírod). Az ember pedig folyamatosan elértéktelenedik.

Mostanra ennyit a murmurációmból. De abban a reményben, hogy mégiscsak valaki valamit megszívlel.

(Hitélet/Vajdaság Ma)