DÉVAVÁRI ZOLTÁN: Négy nemzedék nyomorúsága

2017 Oct 11

Ma már a kulcskérdés nem az, hogy ki vagy Te, vajdasági magyar, hanem sokkal inkább az, hogy hol vagy Te, vajdasági magyar; Reflexiók, töprengések, kérdések és dilemmák a Ki vagy Te, vajdasági magyar? c. kötet kapcsán

Nehéz feladatra vállalkozott 2015-ben Losoncz Márk, amikor szétküldte a felkérését, az akkor még csak tervbe vett kötethez, amely Szekfű Gyula révén 1939 ősze óta szinte állandóan aktuális mi a magyar? kérdés logikai síkján az ún. vajdasági/délvidéki – kisebbségi – magyar identitást, én-képet kívánta/kívánja jelen és a múlt tükrében körbejárni.

Azért tűnt embert próbáló feladatnak, mert nagyjából Losoncz szétküldött levelével párhuzamosan törtek elemi erővel a felszínre, s kulminálódtak a Szerbiában élő magyar etnikum közéletében azok a feszítő és törésvonalak, amelyek mögött a személyi ellentéteken túl éppen a kötet címe által is megfogalmazott kérdés lényegi, annak a mélységekig hatoló narratív értelmezése áll(t). Egy ilyen, a végletekig kiélezett, személyeskedésekkel is terhelt időszakban természetszerűen a realitással való szembenézés, annak kimondása, a lényegi kérdések feltevése, azok esetleges megválaszolása, vagy csak a szubjektív, az egyéni érzéseken alapuló vélemények sokak részéről történő nyilvános felvállalása nem kecsegtetett sok sikerrel.

Ennek ellenére maga a kötet – amely elsősorban a nemzetközi színtéren zajló események összefüggésében gyorsan és rohamosan változó, átalakuló, sokszor nehezen is érthető és értelmezhető jelent eredményez, s ebből adódóan szinte mindent és mindenkit elbizonytalanít, s már csak ezért is különösen fontos aktualitással bír – most, két évvel később, végül is elkészült, s a sorskérdéseink iránt még érdeklődő, fogékony, a mindennapi élet viharaitól, megpróbáltatásaitól és nehézségeitől még el nem fásult olvasó a kezébe veheti. (Nota bene 1: készült 300 (háromszáz) példányban az újvidéki Forum gondozásában, a belgrádi Donat Graf nyomdában.)

Hogy végül a jóval több felkért szerző közül összesen ennyien vállalkoztak a publikálásra, annak megítélése, egyéni döntéseik elemzése, az ok-okozati összefüggések feltárása nem tartozik a hatáskörünkbe, így el is tekintünk ettől.

A végső változatban összesen tizenhat szerző ír, vall, gondolkodik arról, hogy számára mit is jelent a vajdasági magyarság, azt önmaga, mint individuum hogyan látja, élte és éli meg, hogyan tekint annak múltjára és jelenére, a saját tudatát és létét is meghatározó főbb kulcskérdésekre, csapásirányokra, s végül hol helyezi abban el – ha úgy tetszik – a szülőföld és az önnön identitását. (Nota bene 2: érdemes azért egy zárójel erejéig azt is megjegyezni, hogy a tizenhat szerző közül nyolc, tehát a szerzők fele, a sors sodrása, a kétlaki lét kézzelfogható ténye miatt jelenleg nem tekinthető feltétlenül életvitelszerűen, állandóan és kizárólagos jelleggel a régióban élőnek.)

A kötetben olvasható publikációk megrendítően őszinte önvallomások, a tudomány és a szépirodalom határán egyensúlyozó gondolatlevezetések, valamint a tudományosság minden kritériumának eleget tevő nagyívű áttekintő összegzések. Egy közös pont kétségtelenül van bennük. Szinte minden írásból kitetszenek a kérdések és a kétségek

– ahogyan az egyik szerző, Radics Viktória fogalmaz indító mondatában[1] –, de egyben a dilemmák is – igaz, ezt már én teszem hozzá.

Nem véletlenül, mert magának a kötetnek a címe, a Ki vagy Te, vajdasági magyar? értelmiségi (de félértelmiségi) körökben eddig is, s vélhetően ezután is, sokat boncolgatott kérdésnek számít, számos értelmezésre, narratívára, vitára ad(hat) okot. Én úgy látom, hogy

az identitás tudata alapvetően az egyén illúziója, érzelmi kötődése, ennélfogva egy megfoghatatlan, bizonyos szempontból tudatosíthatatlan identitásformája, s éppen ezért az egyéni, személyi aspektust kívülről körbejárni teljességgel lehetetlen vállalkozás. Engedni, elfogadni és tisztelni kell hát azt, hogy mindenki úgy élje meg, valljon és gondolkodjon erről a kérdésről, ahogyan az a legmélyebb belső lényéből jön.

A címben feltett kérdésre ezért nem kívánok válaszolni, s a kötetben megjelentekkel, az ott leírtakkal sem kívánok polémiába bocsátkozni. Ehelyett arra teszek kísérletet, hogy az abban leírtak kiegészítéseként immáron a négy nemzedéket sújtó, életükre hatással bíró néhány kulcsfolyamatot, determináló tényezőt, kényszerpályát történelmi narratívában ragadjam ki a magam eszközeivel.

VAJDASÁG MA NEM TÖBB PUSZTA MÍTOSZNÁL

Szigorúan történészi szempontból úgy látom, hogy a jelen vonatkozásában, 2017-ben, politikai értelemben mindkét terminus, a Délvidék, illetve a Vajdaság is meghaladott. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezeket a fogalmakat nem kell, nem lehet és nem is ildomos többet használni, éppen ellenkezőleg: a múlt időszakában világos periodizáció és idősík alapján mindkettőnek létjogosultsága van.

esszekotet_losoncz-cimoldal-753x1024Történészként az 1918 előtti világnál, majd 1944-ig az ismert történelmi tények, valamint a két világháború revíziós törekvései, illetve az első délszláv állam konstans változó közigazgatási beosztása, kiforratlansága, valamint a második világháborúban bekövetkezett újabb impériumváltások miatt, személy szerint hajlok a Délvidékkel mint történelmi fogalommal való operálásra.

Azért, mert a Vajdaság, mint valós politikai szubjektum, csak az ezt követő időszakban létezett közjogilag, ami végül az 1974-es jugoszláv alkotmánnyal teljesedett ki, hogy aztán 1988. október 6-án az ún. joghurtforradalommal megszűnjék. (Egyszer talán érdemes lenne majd annak is utánajárni, megvizsgálni és mérlegelni, hogy az akkori jugoszláv vezetés az alkotmányreformnál a belső feszültségek kényszerítő hatásai mellett egyáltalán mérlegelte-e, számolt-e a nem sokkal később, tehát 1974-ben már érett, s 1975. augusztus 1-jén Helsinkiben aláírt, a határok sérthetetlenségét kimondó záróokmány nemzetközi következményeivel. Ez a kérdés alapjaiban nem a jugoszláv tagköztársaságok miatt, hanem a Szerbia keretén belül de facto és de iure teljes autonómiát élvező Vajdaság és Koszovó kérdése miatt érdekes.)

Politikai és közjogi értelemben Vajdaságról tehát az 1945-től (vagy inkább 1947-től, a párizsi béke életbelépésétől) 1989-ig terjedő időszakban beszélhetünk. Az ezt követő, tehát az 1989-től 2000-ig, majd 2000-től napjainkig tartó rövid, ugyanakkor világosan és élesen elhatárolható két periódus, a látszatautonómia időszakai, a külső és a belső politikai viták, megfontolások, döntések ellenére politikai értelemben egy teljesen új fejlődési, jelenleg is formálódó, rendkívül képlékeny történelmi szakasza, korszaka a térségnek.

A ma tekintetében arról a Vajdaságról, amely 1974 és 1988 között létezett, semmilyen szempontból – politikai, gazdasági, de etnikai aspektusból – sem beszélhetünk. Talán eljött az ideje annak, ahogyan azt Losoncz Alpár, igaz, más kontextusban, írja átfogó tanulmányában, hogy elbúcsúzzunk a régitől.[2]

A hektikus mozgások, a belső átalakulások, amelyek alapvetően mégiscsak a nagyhatalmi politika küzdőterén, a befolyásért és a hegemóniáért vívott harc mezején dőlnek el, jelenleg arra mutatnak, hogy az 1974-1988 közötti nagyfokú – már-már szinte teljes és egész – vajdasági autonómia visszaállítása nem több puszta illúziónál és ábrándnál, s nem reális

– már csak a Koszovóban történtek miatt[3] sem (ami pont az 1975-ös helsinki záróokmány elveit írja felül).

Ezért nehéz az elmúlt majd három évtized, de különösen az elmúlt tizenhét év esetében a jelenleg látszatautonómiával rendelkező Vajdasággal mint politikailag releváns földrajzi fogalommal és egységgel operálni.

A jövő kérdésében a dilemmát csak fokozza, amit – más aspektusokból bár, de – egyre több biztonságpolitikával foglalkozó történész is felismert. Nevesül az, hogy az 1990. október 3-a után az európai politikában újra meghatározó, domináns erővé váló egyesült Németország a közép-kelet-európai térségben alapvetően a kisállamok rendszerében érdekelt.[4] Hogy mit hoz a jövő, azt nem tudjuk, s nem is bocsátkozhatunk találgatásokba, már csak azért sem, mert a régió, a Balkán egésze, a nagyhatalmak rivalizálása és érdekei mentén, valamint a kulturális ütközőpontok következtében napjainkban is állandóan formálódik, változik.

Láthatjuk: a Vajdaság, elsősorban a politikai és a gazdasági értelemben vett bizonyos szintű jóléti, illetve kiszámítható biztonságot nyújtó Vajdaság, az, amely 1974 és 1988 között létezett, a jelen tekintetében már nem több puszta mítosznál. Ezért vélem úgy, hogy az az emberi érzés, gondolatvilág, amely akarva-akaratlanul is saját gyökere, saját kisebbségi identitása definiálásakor ide nyúl vissza, a jelen tekintetében csupán illúzió – a megszépítő múlt visszavágyása.

MI A KÖZÖS MÉG BENNÜNK?

Vajdasági mint identitás akkor létezik, ha nem vagy a Vajdaságban – írja Szerbhorváth György[5] a kötetben megjelent, sok esetben tabunak számító kérdéseket boncolgató tanulmányában. S valóban, ha jobban belegondolunk,

a tudat, az öndefiníció, a sorsközösség, a rég elvesztett valahová tartozás és az ezer sebből vérző, leépülő egykori értékrend és a felemás, atomjaira hullott, már rég felélt egykori jólét illúziója és hangoztatása elsősorban a térség elhagyása, a távoli egyedüllét, a sokszor kínzó magány, a honvágy óráiban, hónapjaiban erősödik fel.

A mindennapi életszerű küzdelmek, a napi nehézségekkel való szembesülés, azok megoldása közben vajmi keveset gondolkodhat a hétköznapi ember például Szabadkán vagy Nagykikindán ezekről a kérdésekről. És itt vetődik fel akaratlanul is a kérdés, hogy 2017-ben, ebben a kiszámíthatatlan, máról holnapra élő világban, a közös sorskérdéseken és a múlt kollektív élményein túl egyáltalán mi lehet még a közös itt és most az észak-bácskai és a közép-bánáti magyar emberben? Vagy ez így önmagában bőven és éppen elég? Vagy nem? Borzasztóan nehéz, sőt fájdalmas kérdések ezek, s szinte lehetetlen ezzel bármit is kezdeni.

Ez a vidék mindig perifériának számított. Az ebből fakadó, sokszor és sokak által ostorozott és kárhoztatott Pest-centrikusság azonban nem Trianon következménye. A valós okai 1526-ig, a történelmi magyar állam első összeomlásáig, az ország három részre szakadásáig nyúlnak vissza, a Hódoltság másfél évszázados, a mára is hatással lévő megtörténtével és megértésével tárhatók fel és érthetőek meg.

A mohácsi összeomlás következtében ezt a vidéket lényegében elkerülte a reformáció első hulláma, a felvilágosodás tanai is csak késéssel érhettek el, a történelmi magyar arisztokrácia és az eredetileg itt élő, honfoglaláskori magyar etnikum leszármazottainak a megsemmisülésével – Erdéllyel, vagy a Felvidékkel ellentétben – pedig szétfeszült az egységes magyar államiság kerete és az összetartozás tudata. Függetlenül a 18., 19. vagy a 20. századi telepítésektől, végeredményben

itt ma mindenki, minden náció s minden egyén néhai bevándorló leszármazottja, ennélfogva valahol sorstalan és gyökértelen.

Ez a táj – nem feltétlenül önszántából – mindig is befogadó, de egyben kibocsátó is volt. Az el- és bevándorlási hullámok az elmúlt öt évszázad állandó kísérői, kötelező kellékei voltak. A vidék leszakadottságának, peremvidékiségének, a „magyar ugar” lemaradásának, elmaradottságának az okai a történelmi sorsfordulók mellett ebben is keresendőek.

KÉT KITELJESÜLETLEN MODERNIZÁCIÓS HULLÁM

A négy nemzedék szellemi és anyagi nyomorának egyik fő oka az impériumváltásokon túl éppen az, hogy az elmúlt évszázadok során sosem volt elegendő idő a lényegi modernizációs hullámok kiteljesedésére, a fejlődési síkon való előrelépésre.

E hullámokból végül is – mindent összevetve – nem volt olyan sok, mindössze kettő.

Mielőtt még ebbe belemélyednénk, annyit azért vetítsünk előre, hogy a két modernizációs kísérlet számos eltérősége melletti legszembetűnőbb különbsége mégiscsak az volt, hogy míg az első alapjaiban egy alulról, a körülmények szerencsés egybeesése miatt spontán kibontakozó és végbement, több évtizedes organikus fejlődés kiteljesedése, addig a második alapjaiban egy felülről, a regnáló hatalmi elit részéről indukált és végbevitt folyamat volt.

Az első az 1867 utáni, a kiegyezést követő – az idők távlatából napjainkra szintén megszépülő és sokszor naiv romanticizmussal kísért – „boldog békeidők”, amikor a társadalmi és szociális feszültségek, a belső ellentétek és ellentmondásosságok ellenére valóban és minden kétséget kizáróan volt és létezett egy kor és élt egy nemzedék, amely megpróbált felzárkózni a centrumhoz; építette, formálta, iparosította, polgárosította, művelte ezt a tájat. Ezt törte meg aztán 1914, hogy az 1918-1920-as impériumváltás végérvényesen félbeszakítsa, leépítse és megsemmisítse.

A modernizáció másik nagy „aranykora”, amihez a történelmi közelség miatt önnön identitásuk meghatározásánál ma is sokan viszonyítási és igazodási pontként nyúlnak és igazodnak, egy ennél is rövidebb ideig, ráadásul egy teljesen másik korban és rendszerben, mindössze tizennégy évig – 1974-től 1988-ig – tartott.

A végeredményben valós autonómia periódusa kétségkívül kitermelt egy új – igaz: egypárti –, ugyan korlátozott, de valódi befolyással és hatalmi súllyal bíró, a délszláv többség által is elismert kisebbségi magyar elitet. Ez a periódus volt minden politikai felemássága és ellentmondásossága ellenére a kisebbségi magyar intézmények (itt és most csak a legnagyobbak közül említsük meg a Forumot és Magyar Tanszéket) valódi virágkora, a szellemi prosperitás, pezsgés időszaka.

A felszínt megkaparva, a viszonylagos jólét és a látszólagos prosperitás ellenére azonban ezen a tájon, a Bácskában és a Bánságában, hat évtizeddel Szenteleky és Dettre vitája után még mindig és továbbra sem voltak és hiányoztak az ősi kolostorok, évszázados kollégiumok, hírhedt lovagvárak, görnyedt, legendás dómok vagy templomok, France-i könyvesboltok, fontainebleau-i erdők, ezen a józan, disznóól szagú földön sohasem éltek nótázó igricek, ferde kucsmás kurucok, sárga szakállú ötvösök, magas homlokú hitvitázók vagy finom ujjú humanisták.

Mindent összevetve, történelmi mércével mérve, végeredményben ez a második, felülről indukált nagy modernizációs kísérletet is elbukott. A mélységig, a széles társadalmi rétegekig, a tömegekig maximum csak annyiban jutott, juthatott el, hogy az 1945-ig még zömében agrárproletár magyar kisebbség jelentős és nem elhanyagolható részét beterelte az ipari proletariátus sorába.

Minderre súlyosbító hatással voltak az időközönkénti impérium- és rendszerváltások, a mindenkori hatalmi eliteknek a tájhoz, az itt élőkhöz való hozzáállása, a már ismert és kevésbé ismert hatalmi technikák és mechanizmusok gyakorlatban való alkalmazása, egyes kiélezett időkben és helyzetekben pedig a vér és a nyers erőszak kultusza és diadala, a vesztesek bűntudata és a képzelt győztesek hatalmi gőgje.

ELVÁGYÓDÁS ÉS KITÁNTORGÁS – ÚJ SORSTALANSÁG

A sorsfordulók szenvedélyeiből, a hontalanság, a gyökértelenség és a sorstalanság tudatalatti érzéséből táplálkozó traumatizált nosztalgia következménye napjaink egyik kézzelfogható jelensége a mobilitást magával hozó állandó, immáron négy nemzedék szinte egészét felölelő elvágyódás érzése, az elvándorlás ténye.

Vajon elégséges-e a kollektív tudat és az identitás szivárványszerű illúziójának a megléte az otthonmaradottak elvágyódásának és kitántorgásának a megfékezésére?

Vagy a másik oldalról nézve: vajon van-e, s milyen erős a kitántorgottaknál a kétségtelenül meglévő visszavágyódás hazatérésre is serkentő, azt végül eldöntő, meglépő és beteljesítő érzése a gastarbeiteri kitaszítottság és gyökértelenség stigmatikus világában? Vajon be- és felvállalható, meghozható-e az önként vállalt új sorstalanság áldozata a kiszámítható(bb) anyagi jólét, prosperitás és gyarapodás oltárán?

A kérdésre naponta kapjuk meg mindannyian a kézzelfogható választ. Ha máskor nem, hát legkésőbb akkor, amikor a harmadik és a negyedik nemzedék tagja Budapest, Bécs, München és London, vagy az internet virtuális utcáit járva a Facebookon akarva-akaratlanul is azzal szembesül, hogy a távoli, messzi idegenben több ismerőssel fut össze, mint odahaza, az egykori törzshelyének számító, egyelőre még be nem zárt kávézójában, vagy az éppen bezárásra készülő kocsmájában.

Mert ma már a kulcskérdés nem az, hogy ki vagy Te, vajdasági magyar, hanem sokkal inkább az, hogy hol vagy Te, vajdasági magyar.

(Autonómia)


[1]    Radics Viktória: Éjszakai Válasz, in: Ki vagy Te, vajdasági magyar?, Forum, 2017, 168. o.

[2]    Losoncz Alpár tanulmányának fókuszában éppen a vajdasági magyarság tudatára ható jugoszláviai lét kérdése áll. Lásd: Az autonómia/heteronómia horizontja, in: Ki vagy Te, vajdasági magyar?, Forum, Újvidék, 2017, 85-124. o.

[3]    Ezt a kérdést ráadásul éppen napjaink katalán eseményei helyezik újólag a fókuszpontba, felvetve megannyi kérdést.

[4]    Lásd ezzel kapcsolatban például a rendszerváltáskori magyar kormány mozgásterét, megfontolásait: Sáringer János: Az Antall-kormány és egyes regionális együttműködések Európában, in: VERITAS Évkönyv, 2016, Magyar Napló, Budapest, 2017, 349-363. o.

[5]    Szerbhorváth György: A Vajdaság – egy mítosz vége, in: Ki vagy Te, vajdasági magyar, Forum, 2017, 183. o.