Skip to main content

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS: Đukanović a NATO-ban

Álláspont 07. Dec 2015.
6 mins olvasmányok

Lehet, hogy az egész NATO csakhamar az Oj, svijetla majska zoro-t fogja énekelni, de ez nem segít senkinek: a NATO további balkáni, délkelet-európai bővítése csak olaj a tűzre, a Nyugat részéről grandiózus ostobaság.

A hatszázezer lakosú, kétezer fős hadsereggel rendelkező montenegrói államot „meghívták” a NATO-ba. Ez a bizarr lépés kitűnő alkalom mindazoknak Kelet- és Délkelet-Európában, akik mindeddig nem néztek szembe a nemzetközi politikai, geopolitikai és geostratégiai problémákkal, hogy ezt most haladéktalanul megtegyék.

Mindenki tudja, hogy a jelenlegi Montenegró – amely Milošević partnere volt a sikertelen, ún. Kis-Jugoszláviában (s a szerbeket támogatta a boszniai háborúban), s amely 2006-tól kezdve független állam – 1991 óta valamilyen formában mindig Milo Đukanović és egyre szűkebb csoportja kezében volt és van ma is. Politikai rendszere a közép-ázsiai posztszovjet „köztársaságokéra” emlékeztet, bár állami iszlám és ásványi kincsek nélkül.

Đukanović hatalomgyakorlási módszerei valahol a Vlagyimir Putyinéi és az Orbán Viktoréi között helyezkednek el – persze a montenegrói államocska méreteihez kicsinyítve –; nem más ez se, mint parlamenti elemekkel kidekorált féldiktatúra, amelyet a hivatalos állami politika rangjára emelt üzemszerű korrupció tart életben.

Az olasz főügyészség csak részben bizonyított vádjai szerint a montenegrói kormányzat az európai cigarettacsempészet szervező központja, s az állam állítólag drogkartelleket és egyéb bűnözői szervezeteket tűr meg területén, amelyeknek – talán közcélokra is – lefölözi a hasznát. Az országban van szerb- és oroszbarát, némelyek szerint csetnik szellemű ellenzék (a lakosság egyharmada szerbnek tekinti magát), illetve néhány kisebb, független baloldali és liberális csoport. A független médiákat üldözik, újságírók ellen rejtélyes „hátterű” merényleteket követnek el. Az ország vezetője, aki az egykori jugoszláv KISZ-ből emelkedett ki (profi kosárlabdázó is volt), ma hithű thatcherista. Mint annyian.

A lakosság kb. fele ellenzi a NATO-csatlakozást, az euroszkeptikus álláspont is elterjedt, bár némileg kevésbé. A „meghívás” hírét tüntetések fogadták – még mindenki emlékszik a NATO-bombázásokra abból az időből, amikor a montenegróiak egy államban éltek Szerbiával –, és az eddig úgy-ahogy kitartó stabilitás megingott. A szomszéd Macedónia és Koszovó újra a legnagyobb bajban van, a bonyodalmas bosznia-hercegovinai államrendszerbe pedig egyenesen bele van építve a bizonytalanság. A menekültválság megnövelte a feszültséget a délszláv államalakulatok között, továbbá a délszláv államok és Magyarország, a délszláv államok és az EU között is; az érzékeny macedón-görög határon nő az ellenséges hangulat. A térségben egyaránt nagy befolyással rendelkező Oroszország és Törökország konfliktusa is aggasztó a balkáni, és általában a kelet-európai országok számára. A mindeddig nyugodt Romániának szilárd parlamenti bázis nélküli, gyönge szakértői (ún. technokrata) kormánya van, a tüntetések bármikor kiújulhatnak. A kormány mögött nem nagyon áll senki, csak a titkosszolgálatok (SRI/SIE/DIICOT), a hadsereg és az elnöki hivatal. A magyarországi szélsőjobboldal irredenta mozgalmakat szervez Erdélyben, amire a soviniszta román bulvármédiák hisztériakampányokkal válaszolnak. A magyar és a román állam viszonya nagyon rossz. Görögországra irtózatos migrációs nyomás nehezedik, miközben egymást követik a hatalmas sztrájkok, és az –EU által az országra kényszerített – megszorító intézkedések következtében meredeken zuhan az életszínvonal. A török-kurd, a török-örmény, az örmény-azeri szembenállás újra éleződik, akárcsak a szunnita-síita gyűlölködés. Súlyos feszültségek vannak a dél-szerbiai és macedóniai albánok körül, a Szandzsákban, a horvátországi szerb kisebbség helyzetében, a bulgáriai (török és pomák) muzulmán kisebbségek pozíciója pedig fölöttébb ingatag. A romakérdés súlya nem könnyebbedik, s minderre rárakódik a menekültprobléma (és az általa kiváltott faj- és idegengyűlölő reakciók) iszonyatos súlya.

Az instabilitástól, a nyomortól, a fegyveres összecsapások rémétől hajtva, most következhetnék – a közel-keletiek után – a délkelet- és kelet-európaiak újabb nagy kivándorlási hulláma nyugati irányban; persze a legrosszabb pillanatban; minden hely megtelt. Orbán magyar miniszterelnök ezért ragaszkodik Schengenhez: a kivándorlók (az eddig kivándoroltak, kitelepültek) hazautalásai nélkül, a szűkülő hazai munkaerőpiacra nehezedő nyomás enyhülése (és az EU-pénzek) nélkül még a viszonylag jómódú Magyarország is életképtelen: nincsenek munkahelyek.

A nyugat-európai állásokra a kelet-európaiaknak van szükségük, ezért igyekeznek kormányaik kiszorítani az EU-ból a menekülteket, akik gazdasági versenytársaik.

A Nyugat oroszellenes szövetségbe akarja kényszeríteni a délkelet- és kelet-európai meg a kelet-közép-európai államokat, miközben Oroszország a Nyugat szövetségese a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában (ahol a posztszovjet csatlós államokban egyre erősebb a radikális dzsihádi iszlám, de ugyanez a helyzet Afganisztánban és Pakisztánban is). Oroszország (és hamarosan: India) nélkül a globális dzsihádellenes stratégia elképzelhetetlen.

A Dáes (Iszlám Állam) elleni harc megkövetelné a Vlagyimir Putyin kormányával való hallgatólagos békekötést, de erre a Nyugat nem hajlandó. Továbbra is ki akarja kergetni az orosz államot Kelet-Európából (Ukrajnából, Besszarábiából), miközben az orosz hadseregre bízná Szíria, Afganisztán és esetleg Irak megtisztítását. Ez színtiszta képtelenség.

Az ürügy Oroszország kormányzásának zsarnoki jellege, ami egyébként tagadhatatlan. De mivel „demokratikusabb” az előnyben részesített Törökország vagy éppen Ukrajna? A „demokráciára” hivatkozó szokásos érvelés tarthatatlan. (Mindeközben a hatalmon lévő lengyelországi szélsőjobboldal – honvédelmi miniszter: a hibbant fasiszta Antoni Macierewicz – háborús hangokat hallat Oroszországgal szemben.) Lehet, hogy az egész NATO csakhamar az Oj, svijetla majska zoro-t fogja énekelni (ez a műdal a montenegrói himnusz), de ez nem segít senkinek: a NATO további balkáni, délkelet-európai bővítése csak olaj a tűzre, a Nyugat részéről grandiózus ostobaság.

Egyrészt destabilizálhatja magát Montenegrót (amire diktatórikus intézkedésekkel válaszolhat Đukanović), tovább fokozhatja az orosz állam bizalmatlanságát (s evvel elmélyítheti az orosz-török konfliktust, és nyilván Szerbiában is kényelmetlen érzéseket ébreszt).

Másrészt – s ez a lényeg – fölvetheti a kérdést végre:

micsoda és mire való a NATO?

A Szovjetunió és a „keleti tömb” létezése, azaz a hidegháború, a „kölcsönös elrettentés”, a „terror szimmetriája” idején a NATO, akárcsak ellentéte, a Varsói Szerződés voltaképpen a béke intézménye volt, a rakétatelepítések, hidrogénbombák és atomtengeralattjárók korában is többé-kevésbé zavartalanok voltak a gazdasági kapcsolatok, folyt az enyhülés, a kulturális és árucsere. Az immár közvetett konfliktusokat a harmadik világba terelték. Az Egyesült Államok elég sikeresen játszotta ki egymás ellen a Szovjetuniót és a Kínai Népköztársaságot, amit ezek hasonló manőverekkel próbáltak viszonozni, de általában tiszteletben tartották egymás befolyási övezeteit, különösen Európában: a Szovjetunóval szembefordult Jugoszlávia és Románia nem lett a Nyugat katonai szövetségese. (Más tekintetben igen, amit Románia esetében valahogy mindenki elfelejt.)

1989-91 után a NATO létének még a Nyugat kanonikus-hivatalos önértelmezése szerint se lett volna semmi értelme. Az egykori nagy ellenfél, Oroszország és az összes többi „szocialista” állam (a külsőségek ellenére beleértve Kínát és Vietnamot) föladta társadalmi rendszerét és ideológiáját, nem jelentett többé világtörténelmi kihívást, mint háromnegyed évszázadig.

Ámde azonnal kiviláglott, hogy amit a Rajnán túli, voltaképpeni Nyugat a XVIII. század óta próbál megakadályozni (Oroszország befolyását Közép- és Észak-Európában, különösen Németországban, illetve a Boszporusznál és a Fekete-tengeren), azt továbbra is akadályozza, és az antikommunista duma csak duma volt, amely geostratégiai megfontolásokon alapult. Ráadásul Oroszország mintegy 300 éve először csakugyan kiszorult Közép- és Észak-Európából (és a kelet-európai kis államok majd mindegyikéből is). De ki akarják szorítani a már a Nyugattal való szembenállás előtt megvolt régi hódoltsági területekről is, ráadásul meg akarják előzni az Európai Unió rivalizálását a sajátságosan atlanti hatalmakkal: így lett Franciaországból – történetében először – „atlanti” hatalom, Amerika fő szövetségese, amely Németország idősebb testvéreként és fölöttes énjeként óhajt működni. (Mindezt persze tovább rontja és bonyolítja a szélsőjobboldali Front National győzelme a regionális választásokon.) A NATO ráadásul mint Kelet- Európa csendőre, megpróbál (nem sok sikerrel) rendet tartani térségünkben: a régió tele van támaszpontokkal, és nagyjából mindenütt föltünedeznek kisebb-nagyobb amerikai csapatok.

A polgári demokráciának alapföltétele az állami függetlenség (amely persze nemzetek fölötti föderációkra is vonatkozhatott), a szorosabb katonai-ideológiai, „birodalomhelyettesítő” fúzió, mint annak idején a Szent Szövetség, mindig a konzervatív nemzetközi elitek (akkoriban a dinasztiák, az arisztokrácia és a katolikus egyház) kontrollját jelentette – és ez ma sincs nagyon másképp.

A baloldali és demokratikus erőknek a NATO föloszlatására – illetve az EU szociális irányú, internacionalista szellemű, a nemzetek közötti valódi egyenlőséget célzó megreformálására és minden egyes európai országra való kiterjesztésére – kell törekedniük.

A NATO a kelet-európai országoknak nem áll az érdekükben, ez eszköz a nyugati centrum közel-keleti, közép-ázsiai és mindenekelőtt oroszellenes politikájának a kezében. Ezekben a NATO határain túli régiókban hol egybeesnek a mi érdekeink a Nyugatéival, hol nem.

Mellesleg: Oroszország és „Európa” ideologikus szembeállítása nevetséges fikció: Oroszország európai állam, mindig is az volt, eltekintve a tatár alávetettség korszakától – de elvégre bennünket is évszázadokra megszállt az oszmán birodalom, mégis európainak véljük magunkat, nemde? Számos balkáni ország éppen orosz segítséggel szabadult föl a török uralom alól a XIX. században és a XX. század legelején.

A „demokratikus” NATO és az autokratikus Oroszország kontrasztját ékesszólóan cáfolja az antidemokratikus Đukanović-rezsim „meghívása”. (Éppenséggel más tagállamokat is említhetnénk…) A NATO épp ezekben a napokban, a szemünk láttára erősíti meg ennek a korrupt féldiktatúrának a pozícióját (legalábbis szeretné, de kudarcra is van azért kilátás).

Annak ellenére, hogy semmi rokonszenvet nem érzünk a helyi nacionalista ellenzék iránt, amely a NATO-csatlakozás ellen a legrosszabb érvekkel tiltakozik, és amely nem sokkal demokratikusabb, mint most éppen nyugatbarát, kormányzó ellenfele – mindent meg kell tenni a további NATO-bővítés ellen, de leginkább a NATO megszüntetése érdekében.

Mostanában – a német államnak és kevés megmaradt szövetségesének az időleges és részleges kivételével – az EU is fehér rasszista konglomerátummá változik, amelytől sok jót nem lehet remélni, s amely a mai alakjában egyre jobban idomul saját legrosszabb részéhez, a „visegrádi négyekhez”, ahol az idegengyűlölet és az etnikai megkülönböztetés már a hivatalos államdoktrína rangjára emelkedett, s evvel mások is egyre inkább rokonszenveznek. Az eddigiekhez képest is rémületes, fajüldöző rendőrállammá változtatott, militarizált Franciaország és az egyre sovénebb és autoritáriusabb Nagy-Britannia erőteljesen különbözik a régi szép emlékektől, amelyeket különben is jobb lesz nem túl alaposan fürkészni (vö. gyarmati népirtások), ha valakinek szüksége van még a megkopott mítoszokra. Ilyen hatalmaktól segítséget remélni a délkelet- és kelet-európai demokratikus és szociális kibontakozáshoz: merő illúzió. Ehhez olyan méretű és irányú politikai átalakulásra lenne szükség Nyugat-Európában (is), amilyenre nincsen az égvilágon semmi remény.

Magunkra vagyunk utalva, semmiféle külső segítség nem áll rendelkezésre. Hiszen persze az orosz vagy iszlám autokrácia/teokrácia is meg- és elvetendő.

Mindezt érzelgősség és félelem nélkül, józanul és egészséges pesszimizmussal kell látnunk. Jó lenne, ha mindenkinek fölnyitná a szemét a Milo Đukanović szellemében újjászületett „demokratikus” katonai szövetség, a NATO realitása. Végül is mi történik most Szíriában? Megint fehérek bombáznak színeseket, nyugatiak keletieket, „keresztyének” muzulmánokat. Ilyesminek már túl sokszor voltunk tanúi.

Ne fecséreljük az időnket illúziókra.

(Autonómia)